... azaz egy régi novella kezdet várja befejezését. Még mindig. De addig is... elevenítsük fel!
A fejünk felett boltívet alkotó fák lombjai közt ezernyi apró sugárként szűrődött át a tavaszi napsütés. Sétáltunk, megtartva a tisztes, nagyjából fél méteres távolságot. Nem néztem rá és tudtam, hogy Ő sem engem figyel. Ez egyszerre nyugtatott meg és tett ugyanakkor roppant nyugtalanná. Nem értettem, ez a két érzés hogyan járhatja át egyszerre az embert.
Már egy ideje csendben voltunk, csak mentünk, amerre az út vitt. Ez egy hosszú ösvény volt, a lombkorona különleges helyzete miatt viszont úgy tűnt, mintha egy jól ismert folyosón haladnánk előre, hogy végül elérjünk a célhoz. Valójában sem volt ez másként, csupán az út végét nem ismertük még.
Tekintetemet az ég felé emeltem, s a kevés, átszűrődő fény melegét élveztem. Éreztem, hogy ő pedig felém fordult ekkor. Kinyitottam a szemeimet és ránéztem. Bele abba szempárba, amit ezentúl talán soha többé nem leszek képes elfelejteni. Ő az én szemeimet vizsgálta; valahogy keresztül akart látni rajtuk. Aztán hirtelen elfordította a fejét és továbbindult. Tartottam vele a tempót, haladtam mellette. Most már Ő is felfelé nézett, de láttam rajta, hogy máshol járnak a gondolatai. Erősen koncentrált valamire, s nekem ezzel csak felkeltette a kíváncsiságomat. Nem bírtam tovább, muszáj volt rákérdeznem:
- Mi terelt el ennyire távolra? Min gondolkozol? – buta kérdéseknek éreztem, és csak reménykedtem, hogy kapok rájuk választ.
De ő csak csendesen, még mindig a távolba nézve, megrázta a fejét.
Hirtelen felém fordult és felkapott. Elkezdett forogni velem körbe-körbe, és hangosan kacagott hozzá. Ismét abba a titokzatos, de fürkésző szempárba néztem és most megláttam valami újat benne. Valamiféle csillogást, a boldogság árnyalatéhoz hasonlót. Felnevettem. Abban a pillanatban felhőtlenül boldognak éreztem magam. Tekintetét egyre mélyebbre fúrta, s lassulni kezdett. Szája egyre közelebb ért az enyémhez, ajkai csábítóan hívták az enyéimet. Mikor egymáshoz értek végül, olyan érzelmi hullám kapott el, amilyet még sosem tapasztaltam. A derekamat fogta, és úgy maradt abba a forgás szép lassan. Ismét kinyitottam a szemem és már nem azt a távolba meredő tekintetet találtam magammal szemben, mint ezek előtt. Soha többé nem találkoztam azzal a nézéssel.
A tavaszi nap sugarai szinte táncot jártak körülöttünk. Kézen fogott és folytattuk a sétát. Más volt, de egyikőnk se bánta. Haladtunk tovább a kijelölt úton, s nekem kezdett egy lehetséges cél képe lebegni a szemem előtt. Elvetettem az ötletet, nem akartam elrontani ezt a tökéletes pillanatot. Sosem akartam ezt elfelejteni, és Őt sem. Tudtam, ha bántana, se tudnám soha Őt kitörölni. Ekkor vált lételemmé.
A szobában a sötétítő függönyök miatt félhomály volt. Mellette feküdtem, épp dúdolt valamit. Várakoztunk, hogy megérkezzenek a vacsoravendégek. Az én szüleim és az Ő szülei. Tartottam ettől az estétől, de amíg védelmező karjai közt feküdtem, elszállt minden félelmem.
Csengettek, s én szinte felugrottam. Ő szép lassan hagyta ott a kanapét, egy csókot nyomott az arcomra, egy „minden rendben lesz” pillantást a tekintetével, és ajtót nyitott. Mellette mosolyogtam, látszólag nyugodtan.
A vacsora közben nem érintettünk kényes témákat, mindaddig, míg el nem jutottunk a desszertig. A süteményeket kémleltem, míg Ő bevezette mondanivalónkat.
- Elveszem őt. Szeretem.
(...)